Vizuális nyelvi játék
inspirálta a sorozat megszületését.
Az installáció a jelnyelv sajátosságaiból
kiindulva teremt kapcsolatot a képek és szavak között. Az arcképek egy jelelő férfi arcát mutatják,
olyan „portrék”, melyek konkrét jelentéssel
bírnak. Az arcon bár erős érzelmek tükröződnek,
valójában jeleket, érzelmi állapotokat
jelentő jeleket látunk, a jelnyelvben használt kézjelekhez tartozó
mimikát, ez esetben a kezek nélkül. A férfi arcát szemlélve, az a nyugtalanító
érzésünk támad, hogy amit az arcával
üzen nekünk, bár látjuk, a valódi jelentés e nyelvi rendszer isme- rete nélkül
rejtve marad előttünk. Az arcképek mellé a falra írott szavak kapaszkodót
adnak és közelebb visznek a megértéshez, mégsem értelmezik az arcképeket maradéktalanul.
A látható „új szavak” nyomokban
a nyelvkönyvekre emlékeztetnek, de eltávolodva
a nyelvórák egyszerű logikai szerkezetétől,
nem didaktikusan követik a férfi arcjátékát.
A képek és a szavak összessége lehetőséget
teremt a valódi jelentéstől eltérő
jelentések keresésére. „Modellemet (aki nem hall) arra kértem, válasszon
ki néhány fontos szót, és annak arcjátékát
mutassa meg.
A következő szavakat tartotta fontosnak:
… csalódik, kétségbe
esve meglepődik, hitetlenkedik, szörnyülködik,
felderül,
örül, visszautasít, elégedett, tudomásul
vesz, beletörődik, kicsinyít, boldog…”
Hívjuk ezt a kiállítást
bevezetésnek, szociális projektnek, kísérletnek
a megértésre!
Társalgás alapfokon egy „idegen” nyelven,
művészeti kontextusban! Mindez kép és nyelv régóta tárgyalt
sajátos, élettől lopott kapcsolata.
