Csoszó Gabriella

Egy család, mikor az övéi felnőttek, örökbe fogadott négy gyermeket. A négy gyermek se lassabban, se gyorsabban nem nőtt, mint az előzőek, így esett meg, hogy mire az egyik fiú iskolás lett, a “nagyobb” testvér már tanár volt. És úgy hozta a sors meg a tanrend, hogy órát tartott neki. Egész órán volt valami furcsa vibrálás a levegőben, ezt a többiek is érezték. Az óra után egy lány megkérdezte a kisfiút: te, tulajdonképpen ki neked ez a néni? A kisfiú elgondolkodott, nehéz kérdést kapott, de azért válaszolt rá: tulajdonképpen senki. Otthon aztán elmondta a kérdést meg a válaszát is, amin évek múlva is nevettek, ha felidézték; tulajdonképpen azon, hogy a viszonyuk annyira szabad, hogy még csak szó sincs rá. És nem is lesz.

Nem tudni, miért, mindig is azt gondolta, hogy van még egy testvére, de az is lehet, hogy kettő, vagy három. Szeretett volna végére járni, de nem tudta, hol kezdje el, ugyanakkor annyira bizonyos volt érzése felől, hogy a további kutakodást nem bizonyításnak szánta, inkább csak kíváncsisága kielégítésé-nek. Később ezt az elképzelését teljesen elfelejtette, s hosszú évek után, mikor újra eszébe jutott, már kis változtatással, azzal, hogy ő valakinek a testvére, és ez a valaki nagyon szeretné őt megtalálni.

Ha egy lányt gömbérzékkel áld meg az ég, képes a fiúk bizalmat, sőt, tiszteletét is kivívni, s ettől aztán erős magabiztosság árad belőle, oly erős, hogy tulajdonképpen maga elé gördít akadályt vele. Egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy melyik sportág lenne számára a legideálisabb, miben járhat a csúcsra; eldönthetetlenül hezitál. Mindehhez párosul még, hogy ő is tudja, a csúcson kell abbahagyni. Hát ez az. Hol, és miben van a csúcs? Soha semmire nem talált kellő érvet eldönteni. Egyszer aztán egy mérkőzésen kissé indiszponált volt, s úgy csúszott ki a kezéből a labda, hogy ilyen messzire, el a játéktól, még nem hajította. A közönség is dermedt csöndben nézte. S ebben a homályosan sűrű csöndben, míg szemével a távolodó labda útját követte, beugrott: nem játékos, edző lesz.

A fiú kiskorában sokat betegeskedett, a betegség sokszor a végsőkig legyengítette a szervezetét, ezért nem is fejlődött úgy, ahogy a többiek. Vé-kony volt, sovány, gyenge és félénk. Mélységesen bántotta a dolog, a kiálló csontok, az elálló lapocka, csúnyának gondolta magát. Egyszer aztán elege lett ebből, súlyzókat és szakkönyveket vásárolt, és nekiállt, hogy izmosra gyúrja magát tetőtől talpig. Az izmok szemmel láthatóan növekedtek, alig telt bele egy év, másfél, a régi fénykép alapján nem lehetett ráismerni. Ez idő alatt persze semmi mással nem foglalkozott, csak a testével, majd elérkezettnek látta az időt, hogy próbára tegye új külsejét. De hogyan tegye próbára? Csak állt és nézett, nézte a lányokat, a félénkséget nem tudta magából kigyúrni. Csak évek múlva, mikorra többiek is elfelejtették, milyen volt régen. De azóta is úgy érzi, álruhában van.

Az élsportoló, aki valójában nem döntötte még el, hogy melyik sportágra szánja minden idejét, felutazott a hegyekbe egy kis házba, hogy kéthetes, egyedülálló edzéstervét kipróbálja, és hogy esténként, illetve a pihenőidőkben megtalálja a választ, melyik sportág fekszik neki a legjobban. Egyik este zuhanyozás után azon kapta magát, hogy a tükörben vizsgálgatja az arcát, aztán a kezét, majd a hasát, föntebb a szemeit, részletesen mindent. Fél óra is eltelt, a fürdőszoba párája is lehűlt, mikor belátta, képtelen egyben látni magát.

Podmaniczky Szilárd